Miután átvertek a szállással egy perc alatt az utcán találtam magam. Hotelekben laktam, sok pénzt ki kellett szórni az ablakon. Montgolfié atya azt sem engedte, hogy egy napot ott aludjak. Képes volt azt mondani, hogy akinek ilyen ájfonja van, mint nekem, annak ez nem lehet probléma. „ – De hát ez egy HTC akciós valami, – válaszoltam – miért lenne ez ájfon? De ha az lenne, ez kizáró ok a szálláshoz?” Sokat jártam hozzájuk, hogy erősítsem a megállapodást és a bizalmat. Szerződés persze nem volt, az igaz… Úgy látszik nem lett sok foganatja, de jó barátja, a Magyar Ház vezetője még szóbeli ajánlást is adott.
Mivel komplett fogyatékosok is voltak az atya csapatában, gondoltam beférek. Gyakran sütit is vittem. Nővérem és bátyám mindig megtalálják a hangot az egyháziakkal. Jó nekik. Szóval este kilenckor az utcán tálaltam magam a fekete negyedben, és másnap 7-kor kezdődött a munka. Pont, mikor a tömegközlekedés első járatai elindultak.
Fekete negyed… „ne-menj zóna”… legalább három évet töltöttem frankofón területen, szegény, tehát színes negyedekben és a hajam szála se görbült. De mikor hazajöttem, a második kerületben pár hét után lenyúlták a 340 eurós bringámat. Tudtam is ki volt. A szemközti műhely egyik munkása. Felelősségre vontam. A rendőrséget nem hívtam. Túl sokszor, túl sok kellemetlenséggel, túl sok mindent nem hoztak már vissza. Szemközti Laci gondterhelt tekintettel tagadott, haverja pedig mellette röhögött: „Bicikli, juhuhú!”. Brüsszelben nem raboltak ki. Aki nagy nehézségeket támasztott az Montgolfié atya volt. A saját vallásom, a saját bőrszínem. Miután kitessékelt a megbeszélt szállásról hozzátette: „Ne érts félre fiam, várunk az összejövetelekre, bármikor.” Azért még benne is maradt emberség. Kicsit máshogy, srégen beakadt valahol, emiatt megcsomózódott pár helyen és keresztbe állt… de ott volt. Később, láttam az utcán. Ment. Szőrös, nagydarab ember. Csuhában. Kitűnt a tömegből. Valami látóhatáron túli célra szegezte tekintetét.
Hosztelek, diákszállások, drága hotelek közt hányódva, végül megtaláltam a molenbeeki szállást. Doris vette föl a telefont és megállapodtunk. Vincent-el nyitottak ajtót. Doris szimpatikusan félénk volt, Vincent kifejezetten jó fej. Afféle kellemes ember, domináns, de jó szívű. Doris szenegáli fekete, Vincent született belga. Megoldódott a lakhatás hála Isten. A legnagyobb problémát a későn induló tömegközlekedés jelentette. Kezdtem felnézni a békávéra. Eleinte sokszor megjártam emiatt. Az első járatok nemcsak későn kezdtek, ritkán is jártak. Nem volt elég egy óra hajnalban A-ból B-be jutni. Volt, hogy bepánikoltam és taxit hívtam, de azok is húsz-harminc perces átfutással érkeztek. Arról nem beszélve, milyen rossz érzés előre eltaxizni a napi bérem, vajon mi tarthat ilyen sokáig címre érkezni egy Pestnél kisebb, hajnali szellem-városban? Néha azt éreztem nem is akarnak ezek pénzt keresni. Ha igen, akkor meg az óriási, átverős kitérőkkel, amit még én, turista is észrevettem és nem is hagytam szó nélkül.
Molenbeek lett az otthon, ahová hazajártam. Leszoktam a tömegközlekedésről. Ami egy óra volt gyalog, két óra busszal, villamossal. És miután a pénzes bicikli lenyelte ötven euróm, inkább vettem egy sajátot. De az már a luxus ideje volt. Négy-öt hónapon át, bizony talpaltam, mi másért, egy jobb élet reményében. Kihozni a legtöbbet a lehetőségekből, „Gagner au max.” Át a kihalt, hajnali külvárosokon, ne-menj zónákon, sértetlenül százszor vagy többször. Nem ácsorognak bandák a sarkokon husángokkal… A kis Bagdadok, fekete negyedek legalább olyan rendezettek, mint bármelyik magyar bel- vagy külváros. Manapság derül ki, hogy bombagyárak voltak a tömbházunkban és még kitudja hol mindenhol. De nekem akkor az volt a biztos pont. Lehet, hogy terroristák tartották udvariasan az ajtót, hogy „Csak előttem!”, vagy szállították ki a hűtőszekrényt. Velük beszélgettem a parkban, a munkahelyemen és az ingyenes francia nyelvtanfolyamokon. Végtelenül ellentmondásos mindez. Hétvégenként mindig voltak kisebb robbantások az országban. Istenem, dolgozó emberek, hétköznap nem értek rá. Kifejezetten jól esne arról beszámolni, hogy a muszlimok faragatlanok és gonoszak voltak. Hogy amikor útba igazítást kértem nem álltak le kedvesen beszélgetni. De nem azt mondták Magyarországra, hogy „Az meg hol van, az nem egy étel?” Hanem azt, hogy az egy gyönyörű ország! Bár a belgákkal ellentétben ők valóban nem tudták, hogy hol van, és hogy gyönyörű. Amikor Franciaországban, a loir-völgyi Angers egyik restaurátor műhelyében dolgoztam és kiderült, hogy bajok vannak a munkavállalási papírjaimmal az tuniszi arab kis-főnök állt ki mellettem. Sőt, odáig ment a jófejségben, hogy megtanult magyarul köszönni.
A brüsszeli élelmiszerbolti munkából, a GB-ből három ismerősöm maradt a Facebookon. Eliézer volt a legbarátságosabb, a brazil teológus. Ott Brüsszelben árufeltöltő. Egyszer arról beszéltem vele, hogy ha Magyarországon is ennyi bevándorló lenne, az emberek félnének. Rosszul eshetett neki, elkomorult a tekintete. Aztán Serge Nigériából. Jó kötésű, nagydarab ám rendkívül befelé-forduló, túlérzékeny fickó. Vele néha viccelni próbáltam, de mindig rosszul sült el. Vannak dolgok, amivel nem lehet tréfálni. Olyasmire kell gondolni, hogy hasonlítasz Mr. T-re a szupercsapatból, nem rosszindulatú poénokra. Akár jól is elsülhettek volna, de rosszul sültek el. Mindig rosszul. Vagy ha hógolyózás közben őt vettem célba, az is sértő volt. Persze nem is csoda, színes bőrűként rendkívül stigmatizált. És ott van még Wendy. Született flamand belga. Eleinte kifejezetten ellenséges volt. Nem elég, hogy rosszul beszéltem a nyelvet, de még csak fel sem tudtam oldani a helyzetet valami jó pofasággal. Később jóban lettünk. Kiderült, hogy pályakezdő videó-művész, kamerára gyűjt. Mondott is egy mondatot, ami beépült: „Tu perds ton temps.” Magyarul nagyjából annyit tesz: elvesztegeted itt az életed. Persze ő is vesztegette, csak ő egy kamerára, én meg egy használt kocsira. Ahogy beépült ez a mondat, úgy igyekszem egyre jobban, hogy lehetőleg ne vesztegessek el egyetlen percet sem.

2017. február 24., Élet és irodalom

Oláh Mátyás László

Szerző Oláh Mátyás László

A bejegyzés szerzője Oláh Mátyás László

Hozzászólás