„Ezerkilencszáznyolcvannyolc, december tizedike. Szombat. Reggel felkeltem. Gyorsan megreggeliztem, aztán elmentem rajzszakkörre.” Egyik kamaszkori naplóm. Volt egy srác, akinek csodáltam a rajzstílusát. Elmosódott körvonalakkal dolgozott. Párszor sikerült lekoppintanom. Akkoriban minden szürke volt. Az idő is. Vagy, mert túl korán volt, vagy, mert esteledett. Vagy, mert beborult. Beborult, de sohasem esett. Még csak nem is állt esőre. Száraz, komor idő volt mindig. Egyszer suli után a főzeléket turkáltam a lábosban. Senki sem volt otthon. Nem melegítettem meg. Talán nem is ettem belőle. A hideg, berántott növényi rostok közül egy kövér légy-hulla kanalazódott elő. Undorított. Akkor még nem tudtam, hogy a rovarok tele vannak proteinnel, és rendkívül egészséges elfogyasztani.
A nyolcvanas években Máriaremetén hihetetlenül nagyméretű legyek éltek. Háború folyt az emberek és a legyek között. Alapvetően három fajta légy volt: a piros szemű, szürke-fekete csíkos, a kék páncélos és a zöld páncélos. A potrohuk tele volt apró, fehér petékkel. Rászülték a kint hagyott ételekre, melyek az emberekben kikeltek. Kizümmögtek a vécén a seggünkből. Függönnyel irtottuk őket a leghatékonyabban. Függöny mögé csaltuk, rászorítottuk az üvegre és agyonpöcköltük. Volt, hogy egy dezodor elé öngyújtót tartottam és azzal vadásztam le a legyet röptében. Félelmetes fegyver volt az öngyújtós dezodor. Hatalmas lángcsóvában égtek halálra a dögök. Ezt csak titokban lehetett, mert nagyon veszélyes művelet. Felgyulladhatott volna a lakás, felrobbanhatott volna kezemben a palack. De „az oroszlán tüzes jegy” mondta tíz évekkel később egy évfolyamtársam, én meg ugye augusztusi vagyok.
„Azért kellett sietni, mert autóval elvittek a végállomásra anyuék, és korán el akartak indulni.” Hová siethettek anyámék nyolcvannyolc december tizedikén, szombat reggel, ami nem a városban volt? Talán a vörösvári telekre kapálni? Oda mindig vittek minket is. Talán bevásárolni… „A szakkör a Benczúr utcában van.” Gyönyörű épület a Benczúr Palota. Ma már. Akkoriban kívül a rohadás, belül szocreál linóleum-padló és csónaklakkos lambéria jellemezte. Topor András volt a tanár és (valószínűleg a) felesége, Ibolya néni. András, az elismert, díjjakkal kitüntetett festőművész törpe növésű kisember volt. De nem csak egyszerűen törpe, hanem a mellkasán és a hátán is púpja volt. Nemrég beszélt valaki a rádióban arról, hogy a púpok valójában a megnemszületett ikertestvérek elmeszesedett holttestei. Talán így szorulhatott három ember tehetsége Andrásba. Kissé zavart, hogy mindig büdös volt a szája. Ibolya néninek is. A pedagógusok nem is gondolják, milyen fontos, hogy ne legyen büdös a szájuk. Főállásban, napi nyolc órában, húsz centire a tanítvány arcától magyaráznak. Ibolya néninek egyszerű szájszaga volt, a szája két szélén megszáradt nyál-habbal. Andrásnak cigis-kávés szájszaga.
„E foglalkozáson egy szobor fejét kellett lerajzolni. Nekem jól sikerült, de nem tudtam befejezni. A rajzszakkör után hazasiettem. Elsöpörtem a száraz faleveleket az útról. Három körül nagymamáékhoz mentünk. Itt sok időt töltöttünk. Estefelé hazaindultunk. Benéztünk a gépírónőhöz, és aztán Kató nagymamához.” Valószínű a szombatok nagymama-látogatásra voltak beosztva. De lehet, hogy semmi nem volt semmire beosztva. Talán nem voltak olyan feszes napirendek, mint manapság. Az a szobor-portré rajz tényleg jól sikerült. Valahol még meg van. Donatello Uzzano portréja. Később kifaragtam fából. „Benéztünk a gépírónőhöz” – érdekes. Egy offlájn, mechanikus korban, a gépírónő létező státusz volt. Gondolom, akkor jött jól, ha mondjuk száz oldalt hiba nélkül kellett legépelni. Az informatikának hála már mindenki profi gépírónő.
2017. 03. 01., Élet és irodalom
