A VÉG MÚZEUMAI - ST.ART GALÉRIA - 2007

 

     A sorozat első darabjait 2003-ban festettem. Készítettem egy fotósorozatot francia múzeumokról pár hónapos kint tartózkodásom alatt. Az ott töltött hónapokra nem kevesebbet tűztem ki célul magamnak, mint hogy Párizs összes múzeumát végigjárjam. Aztán Budapesten a ”Piac” sorozat megfestésével párhuzamosan dolgozni kezdtem ezeken a festményeken is. Eleinte művészet és élet kontrasztját képezte volna a két sorozat egymás mellett kiállítva. Később túl szélesnek éreztem a koncepciót és kétfelé bontottam.  A „Piac” sorozatot 2002-ben kiállította a Chaos galéria a Communio című szobrommal, mely ebben a kontextusban piacon vásárló lánnyá változott. Ezáltal viszonylag fegyelmezetten és némi szerencsés megfeleltethetőség révén témán belül maradtam. Aztán három évig csak szobrászattal foglalkoztam. 2006-ban vettem elő újra ezt a témát egy kiállítás felkérés kapcsán. Négy kép már készen volt, így nem volt szívem kibontatlanul hagyni a témát.

 





 

     Három kompozíciót ("Király fejek", "Szobor testek", "Szent Márton oltárkép" címűeket)  a cluny-i múzeum intérieur-jei, műtárgyai inspirálták, ezek a legkorábbi, 2003-as kompozíciók. A Musée Cluny derengő atmoszférája határozta meg az egész anyag alapvető hangvételét. Ez a múzeum lett a derengés és melankólia poézisének forrása. Az alárajzok öt kompozíciónál projektorral vetített technikával készültek. Ezt azért fontos megemlíteni, mert maga az alárajz technikája nagyon meghatározza a stílust. A vetített alárajz hihetetlen részletgazdagságot ad, mindez könnyedséggel párosul, és mindenfajta expresszionisztikus torzítást kizár. Egyfajta hűvös eleganciát ad a festménynek.

    A "Király fejek" töredezettségükben destruált monumentális, gnóm portrék. A háttér krómoxid vöröse eredetileg aláfestésnek készült, de úgy hagytam, mert bár önkényes változtatás, drámai hangvételűnek éreztem. A király szobrok a párizsi Notre-Dame homlokzati szobrai voltak, a kapuk feletti galérián helyezkedtek el, és Júda 28 királyát ábrázolták, Krisztus őseit. 1977-ben találták meg a leletet egy párizsi bank építési munkálatai közben. Számos művész dolgozott itt, amint azt a különböző stílusú fejek mutatják.

   A "Szobor testek" kompozíción erős atmoszférájú, színpadszerű installálás és felülről jövő gyér megvilágítás dominál. Ezek a fej nélküli szobrok a Notre Dame de Paris északi és déli kapuit díszítették. Zöldesszürke, monokróm színvilágú kép.  Eredetileg aláfestésnek szántam a zöldesszürke színt, de végül elégnek éreztem meghagyni derengő, pinceszerű atmoszférájával.

     "A párizsi Orvosi múzeum lépcsőháza"  című képnél a lépcsőház lenyűgöző hangulata ragadott meg. Az üresség érzete, a semmi atmoszférája. A gyógyítás istennője kehellyel és kígyóval a kép tengelyében, a fekete és fehér ablakok kontrasztja egymással szemközt. A kép színvilágát komplementer aláfestéssel alakítottam ki. Nagyon erős, ultramarinkék aláfestésre került narancssárga lazúr.                                                    



    A "Szent Márton oltárkép" is a Cluny-ből van. Jól látható, hogy a kép hordozója vászon borítású fatábla. A fatáblák a századok folyamán megvetemedtek, plasztikai minőséget adva a táblaképnek. Ezt festettem meg, ez a plasztika az egyik fő témája a festményemnek. A másik fő mozzanat maga a kép, felfüggesztettségében, rekontextualizáltságában. Ennek a képnek az volt a tétje, hogy hogyan lehet egy festmény témája egy másik festmény. Hol a határ autonóm mű és másolat között? Az én munkám alig pár tíz négyzetcentiméternyi festmény felületen tér el a gótikus mesterétől a keret és háttér fal részletének ábrázolásával, no és persze némi perspektívában. Talán még pimaszabb lenne a dolog, ha le is aranyoznám a festményen arany felületeket. Többen rákérdeztek, hogy a képemen a koldus miért visel glóriát. A legenda szerint a jó tett után Szent Márton Jézus arcát vélte felfedezni a kolduséban. Az általam megfestett Szent Márton oltárképen egész főszerepet játszik a kép alsó felében egy apród két kutyával. Az egyik kutyát fél kézzel meg is lapogatja. Némi rosszindulattal talán a hóna alatt viszi.  Ez nem található meg más gótikus Szent Márton kompozíciókon, ez a megoldás a mester egyéni leleménye volt. A művész alapproblémája az lehetett, hogy a valamikori oltár osztásából adódott álló téglalapba, miként komponálható egy lényegében horizontális szerkezetű kompozíció. Így nagy üres tereket kényszerült hagyni alul és felül, a cselekményt pedig meglehetősen összepréselte. Komplementer jellegű aláfestéssel kezdtem, de sokkal eltúlzottabb színekkel, mint a fotón látható árnyalat. Törekedtem annyira vékonyan festeni, hogy végül látható maradjon az alárajz is, és lehetőleg a komplementer réteg is.



     A sorozat egyik jellegzetessége a "derengés", egyfajta atmoszférikus térábrázolás. Ennek érdekében festés közben időnként egységes lazúr réteget kaptak a képek.  

   A párizsi Tengerészeti Múzeum gyűjteményével három munkámban foglalkoztam. A párizsi Tengerészeti Múzeum kedvenc helyem volt 2001-es kinn tartózkodásom alatt. Talán azért, mert itt nincs akkora intellektuális szigor, mint a művészeti múzeumokban. Dekoratív kézműves dolgokat is tömegével kiállítottak: maketteket, hajó-dekorációt. Ez a múzeum mer kommersz lenni, mert lényegében csak a (nem művészeti) tematika adott, és ebben a kategóriában szinte mindent kiállít, ami "régi".



A "Szoborfej és barokk kormánylapát" erőteljesen dekomponált festmény. A derengés itt türkiz és okker ellentétpárra épül. A képből kitekintő fekete szoborfej, az antik szekrény sarka és a delfin motívumos kormánylapát hármasa alkot szürreális kompozíciót.



Az aláfestés itt nem komplementer, hanem hideg - meleg kontrasztra épült, a kép okkeres háttere kék aláfestést kapott. De előfordult egyéb megfontolású aláfestés, mint ugyanezen a képen a feketére érett patinájú szoborfej türkiz színű aláfestése. Ezt az indokolta, hogy a türkiz színű oxidáció gyakori a bronz szobroknál, főleg kültéren, és ezáltal is fokozni kívántam az anyagszerűséget.



    A "Hajó makett" szintén a párizsi Tengerészeti Múzeum műtárgya. Egy miniatűr hajó szekéren, mindez egy díszes mini-architektúrán, üvegbúra alatt. A múzeumi műalkotások érinthetetlenségét, búra alattiságukat, a hétköznapi élettől elszigetelt különlétüket artikulálja ez az inkább iparművészet kategóriájába tartozó műtárgy. Itt vetített alárajzot alkalmaztam és komplementer aláfestést.



    A "Parancsnoki hidat díszítő fafaragás" című festménynél nem volt módom vetített alárajzot alkalmazni, a sorozat stílusegysége végett más módszerhez folyamodtam: csomagoló papírra részletes méret-azonos rajzot készítettem, a túloldalát szénnel befeketítettem, majd mint egy indigót, úgy használtam, átmásolva vele az alárajzot.



     Ugyanígy készült a "Szoborfej és barokk kormánylapát" alárajza. Itt, az  angers-i Musée des Beaux Arts enterieurj-énél és a "Női portré a Musée David d'Angers-ban" című képnél nem alkalmaztam aláfestést, mivel őszintén szólva sürgetett a budapesti kiállítás határideje, és az aláfestés száradási idejét nem állt módomban megvárni.

    A "Női portré a David d'Angers Múzeumban" című kép a híres klasszicista szobrász angers-i múzeumából merített téma. Főleg megvalósult kő és bronz szobrainak gipsz modelljei láthatók itt, ezek mellett bronz kisplasztikák, és érmek. A gipsz modellek gyakran sokkal közvetlenebbül viselik magukon a szobrász keze nyomát, mint a végleges kő és bronz szobrok. Ezek  általában csapatmunkák, sokszor csak a végső simítást végzi maga a művész. Nagyon érdekes az a -talán XIX. századi-  zsúfolt, mindent megmutatni törekvő installálási mód, amit ebben a múzeumban alkalmaztak. Rendkívül gazdag és burjánzó látvány világot eredményez, még akkor is, ha külön-külön nem tudnak úgy érvényesülni a szobrok mintha elegendő saját terük lenne. Van ebben a zsúfolt kiállítási módban valami szürreális, a görög hős, a barokk muskétás, a meztelen gyermekkel foglalatoskodó XIX. századi öltözetű figura kölcsönhatásba lépnek egymással, és a historizmus eszelős anakronizmusának, farsangi paródiáját kapjuk. A múzeumot egy üres gótikus templomból alakították ki, tehát nem volt-kastély, nem is múzeumnak tervezett épület, kiváló illusztrációjaként a művészet-vallás, múzeum-templom elméleteknek.




-

Egy női gipsz-portrét festettem meg ebből a múzeumból. A kompozíciót egyfajta véletlenszerűségen alapuló fotózási technikával hoztam létre, melynek lényege, hogy belenézés nélkül, intuitíven kattintgatok. Gyakran idéz elő ez a technika meglepő kompozíciókat. Másik fontos eszköz az alulnézet, hálás dolog megváltoztatni a szokásos emberi nézőpontot. Itt "siettem" az alárajz segédeszköz nélkül készült. A fotó és a rétegelt lemez téglalapjának mások voltak az arányai, így a festményen a fej némileg összenyomódott. Másrészt szabad szemmel festéskor az ember mindig megnagyítja a számára érdekes dolgokat: kezek, fejek, szemek. Itt is megtörtént ez: képen belüli arányában ösztönösen nagyobbra vettem mind a fejet, mind az arcon belül a szemeket. Alapvetően a hideg - meleg kontraszt és a derengés jellemzi a kép színvilágát.                                                             




   Az "Enteriőr az angers-i Szépművészeti Múzeumban" című képnél nem az egyes műtárgy, hanem az enterieur volt a téma. Az angers-i múzeum modern térszerkezete és a régi korok dekoratív esztétikája kontrasztot képez, áthatja egymást. A kép a képben motívum itt is megjelenik. A gótikus kandalló, a barokk festmény, a modern kiállító tér és az installálás semlegessége eltérő esztétikai struktúrák absztrakt tér-montázsát eredményezi.                  

  Tud-e kezdeni valamit az ember a múzeum jelenségével? Tudunk-e kezdeni valamit egykor volt társadalmi szituációk üres csigaházaival?  Mit kezd velünk a múzeum, és mit kezdünk vele mi? Beépítjük saját kultúránk hamis üdvtörténetének alapzatába, vagy elgondolkodunk emberek, korok és tradíciók egymásba fonódó, alakuló, hömpölygő áradatáról, a tradíció szerepéről kultúra és identitás kialakulásában?