Még mindig kedd van. A tea már kész volt, épp meg akartam kérdezni Adélt, vihetek-e a zöldséges puliszkából… Én mentem volna reggel a kettes belgyógyászat 17-es szobájába. A gyerek már ébren volt. Nyitott szemmel meditált a redőny-réseken átszűrődő fénycsíkok szem-kápráztató mintázatában. Tegnap is túl sok almakompótot csináltam apámnak, a negyedét ette csak meg. Ma is tükörtojás lesz, ha van itthon még tojás. Aszpikos felvágottat kell vennem. Van egyáltalán a közeli Sparban csemegepult? Megpucolok egy almát az almakompóthoz. Régen tudtam ennek az almafajtának a nevét. Teljesen piros és az alja körül hat kis kitüremkedés van… jonatán… Aztán fél nyolckor jött a hívás, hogy apa hajnalban meghalt.
A legutóbbi családi fotókon nézi a meccset. Mint egy elítélt, csak az amerikai filmek narancssárga rabruhája helyett kék frottírköpenyben van. Mint egy halálraítélt. Mint akit a legsúlyosabbra ítélt, nem valaki/bárki, nem a gonosz és ostoba társadalom – maga a teremtés. A teremtő. Maga az Isten.
74 éves volt. Mentálisan elsirattuk, amikor 2012-ben rákot diagnosztizáltak nála. Nekem pánik rohamom volt, a bátyámnak sztrókja. Valószínűleg ez volt a gyász. Fizikailag, amikor megmutatták a proszektúrán. – „Fotózni nem szabad!” – mondta a boncnok, és kelletlenül elhúzta a függönyt három másodpercre… Apa mint halott tárgy. Ehhez a végső állapothoz kezdett hasonlítani már több hónapja. Mintha megölték volna. Mintha csak egy film lenne, az esti krimi… De ez a valóság! Nincs többé…
Az intenzíven látomása volt: egy tengeri-malac jött be a szobába. Felmászott hozzá az ágyra és barátkozott. Aztán bejött egy macska és megtámadta az apró jószágot. Nyüszített, védekezni próbált, de a macska se-perc szétharapta, összecincálta. Győzött és vigyorgott. Aztán ráfagyott a vigyor: a vér végigfolyt a száján, nyakán, torkán. Fekete vér volt, maró, mint a sav. Kínok közt, fetrengve szenvedett ki. Így állt bosszút a halott tengeri malac fekete vére.
Pár nappal később, éjjel meghalt a szobatársa. Ez nagyon megviselte. Végig hallgatta a haláltusát. Vergődött és nyüszített a pasas. Apám mozgásképtelen volt, erőtlenül próbálta hívni a nyitott ajtón túlról az asztali lámpa fényénél háttal ülő nővért. A nővér ült még egy darabig, nem tudott tovább a sodokura koncentrálni. Ugyan mi a fenét tehetne a halál ellen? Kiment cigizni. Együtt maradt apám az életért harcolóval. Végig hallgatta a haláltusát. Nyüszített, visított Laci bácsi, miközben végleg kimarta belőle a rák lelket. Savként szét az agyát, az életét, az emlékeit, a gondolatait, minden naivitását szeretetét és hitét. A személyiségét és teljes mivoltát. Órákig nyöszörgött, rángott még a meleg, hűlő hússá degradált hajdani asztalos. Apámat sokkos állapotban érte a reggel. Megérkeztek a fehér köpenyesek a proszektúrára szállítani a merev, lila-foltos emberi dögöt. –Vigyetek el innen, vigyetek haza, ezt nem lehet kibírni, inkább dögöljek meg otthon. – mondta nekünk, mikor jöttünk a narancslével meg a kekszekkel.
Később beszéltem vele a halálról. Mondtam, amit a Nat Geo-n láttam erről, hogy a halott lelke felemelkedik, felülről látja saját testét, az orvosokat, az egész szobát. Aztán megpillantja az égi fényt, ahol nagy szeretet várja, elhunyt szerettei. És Jézus. „ Hülyeség!” – mondta. „A teljes összeomlás, megsemmisülés. Az van. Az a halál… Elkoptam… és nincs már itt dolgom…” Legalább neki volt itt dolga. De sokan ténfergünk ebben a létben, akik csak szeretnénk, ha lenne itt dolgunk.
„- A falut akartam megírni. A faluban keringő történeteket, de most már mindegy.”
A kórházban mindenhol ott volt a Szent Biblia. Mai nevén Holy Bible. Hátha egy elvetemült angolszász aláveti magát a magyar egészségügynek. Azt hiszem, ez az a könyv, amelynek az a varázsa, hogy olyan vastag és unalmas, hogy senki sem olvassa. Így legalább mindenki tisztelheti. Én túl sokat olvasom. Azoknak lehet igazuk, akik nem olvassák. Maradjon ez így. Kell, hogy legyen egy szent könyv, hogy szent maradjon valami, akármi.
Apa, mint halott tárgy. A végtelenségig szerette a magyarságot. Pedig Oláh vezetéknévvel ez nem lehetett egyszerű. Ezt én is gyakran megtapasztaltam. – Mit magyarkodsz ezzel a román-cigány neveddel? – torkollt le az egyetemen, büszkén egy frissen ipszilonosra magyarosított boldog ember. De már általános iskolában meg odajött hozzám Hurbert Ákos osztálytársam: – Tudtad, hogy az Oláh az nem is magyar név? – Olyan meghökkentő volt a jelenet, hogy nevetni is elfelejtettem. Német névvel beszól ez a manusz? Persze ha már nincs magyar nevem, legalább legyek annyira hazafi, hogy meghamisítom azt. Mert hát itt természetesen mindenki Árpaddal jött, de legalább is a túlnyomó többség, ugye. Aki nem, az alantas és szégyellje magát. Egy apró hazugság és közelebb kerülhetsz a válogatott élet-, sors és világ-hazugságban utazó seggfejekhez.
A személyiség-hamisításnál jobb, ha a személyes történetével foglalkozik az ember. Közösségi-, történelmi- és élethazugságok helyett, amíg szélesebb közösség errefelé nem gondolható el. A felmenőimet például nem vitathatják, legyenek akármilyenek is. És ők nem akármilyenek voltak. Szupermenek voltak.
2016.07. Magyar Napló
