Skip to main content

„A történetek sosem fogynak el.” mondta Zöldfej bácsi. Ezt arra a kérdésre felelte az „Eperke-mesék” egyik epizódjában, hogy vajon elfogynak-e a történetek, ha túl sokat mesélünk. Február elseje van, ma császározzák Adélt. Jön a második baba és le fogom késni a szülést. Nem tudtuk jobban megszervezni a gyermekőrzést. Már nem izgulok úgy, mint az elsőnél, hogy „Úristen! Egy baba!” Esőben nehéz írni, még ha az ember be is áll egy fa alá a megállóban. Aki naplót ír, verbális fotókat készít. De lehet, hogy inkább színdarab-szerű, film-szerű valamit. Megjött az ötös busz. A Móriczon kell leszállni. Ekkor még nem tudom, hogy az ötös nem megy a Móriczra. A buszon az egyik fickó úgy néz ki, mint egy félig-átalakult vérfarkas. Rám néz. Elkapom a tekintetem, nehogy belém kössön.
A megállóhelyek, peronok, járdák síkossága miatt a vezető kéri, hogy fokozottan vigyázzunk. A vezető meglepően szabályosan artikulál. Felvételről játssza, vagy ő maga mondja? Elmehetne bemondónak. Fokozottan vigyázok így ülve is. Kanyarodott már busz velem úgy, hogy leestem a székről. Az ablakok pont olyan párásak, mint Adél festményein. Hol hó esik, hol ónos eső. Miért pont ónos? Az ón lágy, kézzel is hajlítható fém. Egyszer dolgoztam vele. Régen edényeket készítettek belőle és van olyan, hogy ónpestis. Bizonyos környezeti hatások miatt megfoltosodik, megreped és szétporlad. Talán edényről edényre is terjed, azért pestis. Elmegyünk a gimnáziumom mellett. Alig látni a fasortól és a bozótostól a VMG-t. Felszálló nő a Nyúl utcánál. Havas a Városmajori Park. Jó messze kell menni az ötössel. Villamossal gyorsabb lett volna ilyen télben, de Adél a KKV nagy ismerője. A kocsi felejtős, a páncéllá fagyott kertbe is alig tudtam beállni.
Dudál és fékez a busz, az utasok meglökődnek, elvesztik az egyensúlyukat.
„Valaki paraszt.” kommentálja Vérfarkas. Apám nem szerette, ha parasztoznak. Azt mondta, az olyan, mint a zsidózás. A pár ezer fős Nagyberkiben született. „Mit ennétek, ha nem lennének parasztok?” Vetette föl a gyakori érvet 2008-ban Sanyi, a huszonéves vidéki asztalos, amikor a Figura Kft. díszletkészítő műhelyében, valaki elparasztozta magát. Egyszer meg a Dimitrov úti általános iskolában, a’80-as években Duma Robi parasztozott. Rá is szóltam, hogy mi bajod a földművesekkel? „A paraszt nem azt jelenti, hogy paraszt, hanem azt, hogy paraszt.” Félresöpörhetnénk, hogy ostoba tautológia, de egy általános iskolástól elég jó. A „paysanne” szó például a franciában sértő. „Fermier” az angol farmerből franciásítva, az illendő. „–Na, ne mond, hogy ezt nem tudtad!” – mondta a kínos szó társaságban használata után 2008-ban Marcia-Maria Oliveira di Nascimento, akkori barátnőm. A francia-magyar/magyar-francia szótár Eckhardt Sándora ismételten és sokadszorra semmisült meg a beszélt nyelvvel szemben. A „fermier” az farmer. Egy vadnyugati hős. A „paysanne” meg csak egy ostoba, tohonya, tahó-bunkó, krumpli-kapáló barom.

A busz hangos bemondója a Vérmező megállónál: „Ne szórakozzon az ajtónál!” A lihegve felszálló, ajtót kézzel-lábbal blokkoló Harry herceg hasonmás visszakiabál: „Várja már meg a hölgyet! Come, dear!” „Maga csak ne tartsa vissza a buszt!” A hölgy elérte a járatot. Szemüveges ázsiai lány. Egy önkéntes reklamáló jelentkezik:
„Majd én beszélek vele…” Őszbevegyülő-tüskehajú negyvenes indul a sofőrfülke felé megregulázni a vezetőt. „Lefröcsköli a kabátomat és nem nyitja ki a hátsó ajtót a felszállóknak? Maga itt ne királykodjon, nem azért ültették a buszra! Maga itt egy szolga!” Ja – mondom magamban – az utasok meg az urak. Úr-szolga vita két végletekig szerencsétlen társadalmi csoport között. Őszes tüskehajú kielégülten visszaballag a busz végébe. Ma is tett valamit az emberiségért. Majd az esti fröccs mellett kiposztolja a facebukra. A sofőr nyeldekli a békát. „Ne idegeskedjen, nagyon jól vezet. Nagyon jól haladunk ilyen dugóhoz képest!” – biztatja egy női hang.

Az Erzsébet híd közepén teljesen leáll a forgalom. Perceken át semmi se mozdul. Ennyi volt. Van idő elgondolkodni az élet értelmén. Alattunk mélyen a zajló Duna, hatalmas, torlódó jégtáblákkal. A természet belökte monumentális díszleteit a város tereibe. Megszólal a telefon, Adél az. „Megszületett?” „Meg. Nyolc óra négy perckor.” „Én meg itt ülök a dugóban, az Erzsébet hídon.” „Ne felejts el leszállni a Ferenciek terén!” „– Jó, hogy mondod, azt hittem közvetlenül a Móriczra megy.”
„Nem-nem. Át kell szállni a hetesre, az megy a Móriczra.” „Rendben!”

Harry herceg is itt száll le. Csókkal búcsúzik az ázsiai lánytól. Vérfarkas, ázsiai és őszes tüskés között nyomakodok lefelé. Jön is egy hetes. Rég békákáztam. Amikor még békávé volt. Nem tudtam, hogy a másik irányba hetes kell a Szent Imre Kórházhoz. Majd a Blahán fogok rájönni. Felszállok a rossz irányba hetesre, Adél még mindig vonalban. „Nagy, csontos feje van.” „Hajas?” „Hajas. Mint egy pánk. Gyere a szülőszoba elé és csöngess. Mészáros Márta fog eléd jönni.” „Micsoda megtiszteltetés!” „Ja. Ad neked steril ruhát. Most kezd rám jönni a remegés, mint Flóránál. Az érzéstelenítő miatt.” „Meddig tartanak bent?” „Nem tudom.” „De kár, hogy nem lehettem ott.” „A Karolina út után kell leszállnod. Most leteszem.”
„Oké, akkor mindjárt ott.” Leszáll a mellettemi-ablaknál ülő. Átülök a seggmeleg ülésre és bámulok kifelé. Egyszer csak a plafon-lemez rései közül víz csorog a lábamra. Basszus, ez beázik. Visszaülök.

A Blahánál leszállok – pár perce rájöttem, hogy rossz irányba megyek. Az inverz hetes megállója átlósan, a Spar előtt van. Átmegyek az aluljárón. Kavalkádos zsibvására a nyomornak és az aluljárós árusoknak. De mindez valamiért üdítő, pezsdítő, káprázatos. Rég láttam ennyi életet/élni-akarást/élni-képtelenséget egy helyen. Hatalmas, lenyűgöző színház a Blaha aluljáró balkáni nyomora. Nem olyan, mint ahogy azt az affektálásra felesküdött magyar színjátszás bemutatja. Nem rossz ripacsok és vásári bohócok parádéja az Üvegtigrisből. Ez a nyomor valódi. Semmi humoros nincs benne. Inkább olyan, mint egy középkori piac. Van tétje és drámaisága az utcán-alvásnak, a kikukázott kiflinek, az arcon lévő forradásnak. A Nolimpia mozgalom aláírási standot üzemeltet a matracon fetrengő hajléktalanoktól három méterre. Össze is gyűlik két hét múlva a 266.000.
Rég jártam itt. Nosztalgikus érzés. Sokat megfordultunk errefelé fiatalon, kiaknázni a hétvégi klubéletet. Aztán valamikor úgy öt éve szétcsapta egy kidobó a számat az Old Man’s-ben. Ez elvette a kedvem az egésztől. Szerelemféltés lehetett a dologban, de nem nagyon magyarázkodott. Udvariasan megkért, hogy kicsit álljunk arrébb beszélgetni. Később rájöttem, hogy ki kellett állnunk a kamera látószögéből. Megkérdezte miért táncolok azzal a lánnyal, akivel éppen. Telt hölgy volt. Azt választoltam, azért, hogy önbizalmat adjak neki. Rögtön jött a csatt, a meglepetés teljes erejével. A húga volt, vagy a barátnője? Gyorsan eltűnt a tett helyszínéről, mert alacsony kis manusz volt.
Apám megörökölt bakancsában vagyok. Masszív darab, nem ázik be, pedig most aztán olvad. Én mindig tönkreteszem a cipőimet a műhelyben. Ráfröcsköl a gipsz, a műanyag, rászáll a fa- és a kőpor. A hetes buszon ülök immár a jó irányban. Az egyik férfi fülében vagy barna fülbevaló van, vagy pont odanőtt egy anyajegy. Egy idős férfi tátott szájjal ül, olyan mintha szét akarna esni az arca. Agyvérzés, talán sztrók. Leszállás a Karolina úti megálló után, a Szent Imre Kórháznál. Megnézzük a picit. Megyek, találkozom a fiammal.

2017. szeptember 29., Élet és irodalom

Oláh Mátyás László

Szerző Oláh Mátyás László

A bejegyzés szerzője Oláh Mátyás László

Hozzászólás